2011. március 7., hétfő

Milyen is egy nőváros? (Kőrösi Zoltán: Budapest, nőváros)

Kőrösi Zoltán: Budapest, nőváros. Kalligram, Pozsony, 2004.

A Szabadság híd a Dunával, átellenben a Közgáz egyetem épületének felvétele szerepel Kőrösi Zoltán Budapest, nőváros című könyvének borítóján, mindazzal a kibontakozó érzékenységgel, amit a főváros átírásával felszínre hoz ebben a címben; érzékeny, de megfelelőképpen adagolja a rútságot, ha szükséges, Budapest, de felismerhetetlenül szép, mintha a kiküszöbölő, szelektív képzelet egy elkülönített, személyes, mégsem magán-, hanem közteret – a város egy darabját – illetné azzal a tulajdonnévvel, ami egy jóval nagyobb területen elhelyezkedő városhoz tartozik megcáfolhatatlanul.

Vagy mégsem? Kőrösi Zoltán azt a szűkebb teret lakja be írásával, azt a helyet tulajdonítja Budapestnek, ahol él, ahol mindennapos, ahol a hétköznapjai visszatekerednek és az észlelés írásba átfordított hatalmánál fogva egy közös történet részeivé válnak, Budapest, nőváros címen. Mert tulajdonképpen ez az egyetlen összetartó erő, ami kötetként működteti ezeket az írásokat, és ha kölcsönös viszonyt feltételeznénk, ne riadjunk vissza, valóban így működik ez: a történetek a városról szólnak, a város pedig a történetekről. Nem pusztán helyszín, hanem a történet egy része, bele van itatva a történet: a falakba, utcakövekbe, házakba, lakásbelsőkbe, és nem utolsósorban az emberek arcába. Akkor sem tévedünk, ha metonimikus viszonyt gyanítunk, hogy a város egy részét hívjuk Budapestnek; nem a város egy része, nem ezt a körülírást, hanem egyszerűen a Budapest elnevezést használja az elbeszélő. És az is igaz lehet, hogy nem csupán helyszín a helyszín, hanem a narráció része, mert különben mi végre lenne tele ez a könyv képekkel, mi végre simulnának a képek a szövegek alá, és ugyanúgy, ahogy a helyszín sem helyszín, hanem valami több: a kép sem illusztrációként van jelen, hanem a szövegek részeként. Ugyanúgy tagolódik is. Soha nem látjuk egészében a képet, hanem csak részletei villannak fel, nagyítódnak, töpörödnek, nyúlnak, torzulnak, közelítődnek, oldódnak. Mintegy leképezi az író munkáját, ahogy az megalkotja, epizódról epizódra felépíti a történetet, vagy csak egyszerűen leír... nem, nem ír le egyszerűen, hanem rég látott részletező kedvvel felépít, szinte fényképez egy-egy helyzetet, utcarészletet, arcot, vagyis mindazt, amit a képek is szállítanak, hoznak magukkal, ugyanolyan otthonossággal és idegenül egyszerre, ahogy Kőrösi Zoltán felépíti vagy rekonstruálja az egykor volt és mostani Budapestet. És tudjuk, mit jelent az, amikor azt mondjuk, Budapest.
A cím, Budapest, nőváros nem csak a főváros játékos fölülírását, majd egy utca és térdarab behelyettesítését végzi el, hanem a kijelentéssel kijelöl egy álló időt, egy olyan időt, amit elkülönítve, kiemelve kezel, amivel el lehet bíbelődni, megfigyelni, mi tartozik hozzá, milyen emberek lépnek be ebbe az időbe, vagyis milyen tér jön létre ezáltal. És amikor az idő térrel bővül, ott óhatatlanul pontos leírásra van szükség, körülírásra, ami milliméterről milliméterre köteles dokumentálni, hogyan jelennek meg a külföldi kirándulóbuszok a téren, miként söröznek késő délután a tér lakói, hogy milyen a bokrok közé magán könnyíteni elvonuló cigánylány felcsörrenő mobiltelefonjának Törökindulója, és főként: miféle történeteket kell, ugyanolyan precizitással, mint ahogy fákat figyel meg például az ember, leírnia. Ennek megfelelően tárgyilagosak azok a közlések, amelyek egy-egy ember történetét vezetik fel: „Egy ember története, aki egy délutáni álomból felriadva félálomban vizelni botorkál...” (115.); „Egy férfi története, aki hat évvel ezelőtt egy viharos szerelem révén elcsábított egy nála valamivel idősebb, kisgyermekes anyát.” (117.); „Egy asszony, egy vidéken, a Tisza-parti város egyik lakótelepén élő nyugdíjas öregasszony, aki csaknem az egész napot szenderegve tölti.” (140.). Mindazonáltal legalább kétfajta megközelítését dolgozza ki Kőrösi Zoltán annak, miként írható le ez az egyszerre szűkre szabott, de mégis hihetetlenül tág hely.

Az első az álló idő törvényei szerint alakul, mintegy szorosan hozzátartozik a címhez, a címben megfogható folytonosságot, időtlenséget, mozdulatlanságot követi, és ezt részletezéssel, precíz leírással szolgálja ki, mintegy az ismertetésben elmerülő lassú fuldoklással. Állandó, visszatérő szószerkezetek játszanak alá ennek a leírásnak, újra és újra nekifut, az elmondás nehézségével számol le az elbeszélés, a leírás: „A mi környékünkön az is szép...”. Nem pusztán variációkról van szó, hanem leltárról, ami a képzelet és a konkrét tudás közötti vonalat mosva össze sűrűsödik listává.
És van egy másik fajta történetmondás, ami kifut az álló időből, ami elszakad és távolabbra iramlik, gyökerei és nyelvi megformáltsága azonban szintén a végtelen időhöz köti, ahhoz a síkhoz, ami konkrétan megfogható térrel egészül ki, lép szimbiózisba. Azokról a történetekről van szó, amelyek nem pusztán egy szituációt, és annak körülírását, aprólékos, szinte statikus ábrázolását hozzák, hanem azokról, amelyek megnyúlnak, formát öltenek, a narráció eszközeivel élnek, és általában egy egész emberöltőt, egy vagy több sorsot hurcolnak magukkal, vagyis szintén felsorolások: egy ember életének eseményeit számozzák be. Ezek az életek pedig Budapesthez vannak kötve, a nővároshoz. A város identitásának legfontosabb szempontja a nem kérdése: „Vannak női városok és vannak férfivárosok is, némelyikből csak hosszú tapasztalás révén derülhet ki, hová is tartozik, sőt, van olyan, hogy egy város az idő múlásával megváltoztatja a nemét, olykor csak apróságok döntenek, Budapest például egy hervadófélben szomorkodó asszony, aki időnként a sminkkészletéhez nyúl, s megrázza magát, ezt akárki megláthatja, ha a Dunára néz, a Margitsziget bozontjára, a melleket formáló budai hegyekre...” (29.). És egy nővel való hosszú együttlét majdnem azt jelenti, innen tovább nem is érdemes másra emlékezni, mint amit a múlt és a jelen együttesen kínál fel.
Nem baj, ha olvasás közben tovább lapozol, és a képeket átléped, mert valójában nem zárod ki őket, mint ahogy a szöveg is benned marad, ha csupán a képek ritmusa szerint lapozod ezt a könyvet. Archív és napjainkban készült felvételeket (Czabán György fotói) találsz ebben a könyvben, hogy az elmondhatóvá váló történetek pontosságát a kép adta kézzelfoghatóság erősítse, vagy a képek idegenségét a szöveg otthonossága, a reggeli ébredés pillanatainak megannyi leírása egyengesse. A képek szorosan a szöveg testébe ékelve, sohasem teljesen, hanem csak egy-egy részletükkel mondják, bővítik a történet lehetséges elágazásait.
A Ferenc József híd a Dunával – hogy a nevek, akárcsak a történetek, többféleségére hívjuk fel a figyelmet –, átellenben a Fővámház felvétele szerepel Kőrösi Zoltán Budapest, nőváros című könyvének borítóján, mindazzal a kibontakozó érzékenységgel, amit a főváros átírásával felszínre hoz ebben a címben.
Elbeszélések, novellák gyűjteménye, vagy képeskönyv ez a kötet, a megnevezések ugyanúgy fölcserélhetőek, mintha egy város, egy nőváros valamelyik történetét mesélné az ember, miközben valaki magában már ugyanennek a történetnek egy másik változatát készíti elő titokban, és még csoda, ha nem szakítja türelmetlenül félbe a nekihevült mesemondót.

(Megjelent: A Hét)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése