2011. március 8., kedd

Kijárat (Lovas Ildikó: Kijárat az Adriára)

(Lovas Ildikó: Kijárat az Adriára. James Bond Bácskában. Kalligram, Pozsony, 2005.)

Lovas Ildikó regénye azzal veszi kezdetét, hogy a különlegesen titkos ügynök, James Bond, alias Dusko Popov, akinek jelentéseit mellesleg állandóan figyelmen kívül hagyják, fejest ugrik a tengerbe. Szarok az Adriára, mondja később a regény elbeszélõje. De ez tényleg később lesz, a magántörténelem egyik eszköze, James Bond valójában az elbeszélő egyik alteregójaként ugrik fejest a történésekbe, vaktában, mégis könnyedén, valamikor 1941 tájékán, amikor Pearl Harborra figyelmeztető jelentését figyelmen kívül hagyják felettesei. Mit szar le tehát az elbeszélő? Az Adriát? Igen, az Adriát. Az a regény címe, hogy Kijárat az Adriára. Egy narratíva fontos eleme ez, olyan narratíváé, mint amilyennek Trianon, az elszakított Erdély stb. bizonyult. Tegyük fel, hogy nincs kijárat az Adriára.

Az Adriára azért nincs kijárat, mert a regényben éppen azt a területet bombázzák, ahol kijárat lehetne. Ez már nem az 1940-es években történik, hanem a kilencvenesben. Az elbeszélés jelene ugyanis azt akarja, hogy jelen időben legyen elmondva a múlt is. Így következnek egymás után azok a történetek, amelyek a múlt hozadékaiként a jelen szörnyűségeihez hasonulnak, nincs átmenet, Dusko Popov, alias James Bond úgy halad keresztül az időn, 1980. május 5., hétfõig, Josip Broz Titó haláláig, hogy magával hozza a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság rémtörténeteit. Mert ilyenek is vannak. Úgy halad keresztül mindenen, hogy közben tudja a kérdésre a választ: „A pina tehát fontosabb volna az országhatárnál?” (125.) Ilyenformán a kijárat és az Adria magántörténésekre bomlik le, a nagy elbeszélés darabokra törik, s a darabok, mint kiderül, rendelkezhetnek saját, ha nem is kerek, de kikerekíthető történettel. Az elbeszélő számára is. Hogy például: „Rám zúdult az Adria, és összetört, nem maradt belõle más, csak az omisi napfelkeltében összeölelkező szüleim alakja.” (186.) És az is bizonyos immár, hogy „a szerelem próbája a tenger mellett történik meg.” (167.) Nincs másképp a kijárattal sem, ami ebben az esetben az elbeszélés szabadságának egy olyan szegmensét jelöli, ami hihetetlenül hétköznapi tud lenni abban az esetben, ha nincs szükség elbeszélésre. Amikor van kijárat az Adriára. Ezért van az, hogy a kijárat az Adriára narratívája a személyes kontextushoz kötött, már nem a nagy narratíva részeként adott. Ennyire vulgárisan: egy, a volt Jugoszláviában élő nőnek a vágya arra, hogy a nyarat az Adrián töltse.
Az elbeszélő pozíciója mindazonáltal nagyon is összetett. És keresésben van. Nem csak azért, mert James Bond, alias Dusko Popov szoknyavadász és titkos ügynök történelmi „utaztatásával” felülírja az egyéni történetek elmondásával a történelmet (megkeresi a történeteket), hanem azért is, mert az elbeszélés helyszínei közül Bácska az egyetlen, amire nem illik a helyrajz. Holott James Bond Bácskában van. De azt is tudjuk, Dusko Popov jelentéseit nem veszik komolyan. Nem lehet komolyan venni, hogy valaki Bácskában él, miközben máshelyt is élhetne. Pécs, Budapest, Győr, München. Az ismétlődő városok valamelyikében. Igaz lenne az, hogy az elbeszélő csak ott lakik, de nem él ott? És az a kijelentés, hogy „2000 szeptemberében és októberében egészen közel került a cél, hogy ezután már élni is fogok itt, ahol eddig csak laktam...”? (90.) Akárhogy is van, Dusko Popov, James Bond, az elbeszélõ egy újabb háború utáni helyzetet ír le, amivel saját pozíciójuk megtalálását kívánják elõsegíteni.
Erre jó a múlt történeteinek az újramondása is. Hogy a második világháború harcaiban részt vevõk kitartásáról szóló dicshimnuszok („Nem maradt más, mint a remény: túl kellett élni a háborút, ha valaha még kefélni akartak.” – 26.) immár teljesen ironikusan a jelen következtetéseinek felelnek meg: „Úgy jártunk ezzel az utolsó országgal is, mint az összes többivel: csak nevekben, emlékekben marad fönn.” (203.) És a gúnyolódás, akár önmaga helyzetével: „Jaj, milyen jó is lehet, ha kisebbsége van egy népnek. Más reggel az ébredés, mert megvan a lehetõsége annak, hogy tehet érte valamit.” (157.) Hogy persze, adottak a múlt nagy tanulságai, de hiábavalóak, mert a bombázások, a népirtás, a tisztogatás úgy ismétlõdik, mintha a tanulságot mondaná fel valaki vigyorogva. A vonatról leráncigált muzulmán férfiak és fiúk tarkón lövésével egyidõben. Persze, nagyon jó kisebbséginek lenni. Szarajevóban? Szarajevóban kaptam a fiam reményét, mondja még az elbeszélõ.
Lovas Ildikó regénye (jobb híján nevezzük így, mert lehetne emlékezés, krónika, naplószerû feljegyzések stb.) egyértelmûen ahhoz a sorozathoz kapcsolható, aminek Bánki Éva Esõváros címû regénye is része, abban az értelemben, hogy újrafuttatja az emlékezés aktusait az elmúlt évtizedeken. Csak a misztikumot leellenõrizhetõ, számokban és adatokban konkretizálható tényekkel helyettesíti be, ami szintén egy adekvát módja a múlt elmondásának. Németh Gábor, Darvasi László neve sem hagyható ki, amennyiben megpróbáljuk elhelyezni a Kijárat az Adriára. James Bond Bácskában című regényt, előbbit stílusa, utóbbit a háború utáni helyzet tematizálása miatt említve.
A legnagyobb hozadéka ennek a regénynek mégiscsak az, hogy bebizonyítja: a nagy elbeszélések hatálytalanítása a személyes történetek és az irónia segítségével valósítható meg. És mivel a narratívák száma végtelen (továbbgondolható: mi történt 1989 decemberében, vagy mi 1990 márciusában Marosvásárhelyen?), ez a könyv igencsak előkelő helyet érdemel. Ha már adott a kijárat.

(Megjelent: A Hét)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése