2011. március 14., hétfő

Isten hozott itthon, Rajnai Eszter!

Életem utolsó napjainak egyikében ejtettem ki az isten nevét először őszintén, de akkor is úgy tettem, mintha a mondatban szereplő másik istent tartanám az igazinak, és ezért bűnhődnöm kell. Úgy tudom, hogy ha valakinek élete végén a lelkét vízben oldva hörpintik föl az angyalok, akkor bizonyos lehet affelől, hogy ideig-óráig megmenekül a gyehenna tüzétől, ám csupán annyi időre, ami alatt, élete eseményeit újrapörgetve, nyugtázhatja, hogy jó mesterséget választott, avagy rájöhet tévedésére. Hogy jó döntést hozott-e, azt az jelzi, hogy egyik utolsó mondatába bekerül az isten szó. Ha tévedett, ha más mesterséget kellett volna választania, akkor az angyalok a pokolból előcsapó lángokra húgyozva elveszítik lelkét, és örök kárhozatot nyer. Eldönthetetlen ezek után, hová jutok, én, aki hamis istent idéztem meg utolsó pillanataimban az igazi, egyetlen helyett.
Májusban, nem messze a házunktól egy étterem nyílt, és elég hamar fölkapott hellyé vált, úgyhogy oda kezdtünk el járni szüleinkkel havonta egyszer, sőt, bizonyos időszakokban, amikor jövedelmük engedte, kétszer is. Ekkor Rajnai Eszter már nem volt velünk, és az étteremben, amikor csak alkalom adódott, az ő hazajövetelének lehetőségeit latolgattuk, beleszámítva mindazon körülményeket is, amelyek elmenetelét és egyáltalán távolmaradását övezték.

A vendéglőt, eleget téve apáink és anyáink külön bejelentett igényeinek, úgy találták ki, hogy felnőttek és gyerekek külön helyiségekben étkezhetnek, ugyanis a felnőttéválás tényét mifelénk a nagyok asztalához való üléssel jelezték, míg a külön étkezés egyértelműen a kiskorúságot jelentette. Így tehettük meg azt havonként, hogy Eszterről szabadon beszélhessünk, míg szüleink, Apu és Anyu a felnőtteknek fenntartott helyiségekben politikáról és sportról társalogtak. A politika és a sport kérdései általánosan szólva a nagyobb értelemben vett közösség, vagy inkább valamiféle hagyományokon nyugvó közösködés csoportjának sikerét jelentette, mert természetesen mindig a siker szabta meg valakinek a társalgás véráramlatába kerülését, ezért, ha valaki elbukott, bizonnyal számíthatott arra, hogy városunkban a havonként egyszeri éttermi étkezés kirekeszti a párbeszédek hálójából. És mivel ezt senki sem kérdőjelezte, vagy inkább másította meg, arra kellett gondolnunk, hogy Eszter ezért kerülhet szóba csupán a mi, nem pedig a felnőttek körében, mert bukásszaga volt távollétének. 
Rajnai Eszter pedig minden kétséget kizáróan elbukott a felnőttek szemében, holott ő maga is, habár éppenhogy, de felnőttnek számított. Minket viszont teljesen lenyűgözött és személyének rabjává tett. Tátott szájjal figyeltük Esztert, ha közöttünk volt, hiszen olyasmikre ragadtatta magát, amikre egyetlen általunk ismert felnőtt sem, ugyanakkor teljesen természetesnek tűnt, hogy hasonló dolgokat nem is várnánk el más felnőttektől, sőt, egyenesen undorítónak tartanánk. Eszter viszont másfajta felnőtt volt, vagy a felnőttségnek azt a formáját tudta előttünk eljátszani, amely egyben gyerekesnek is hatott, és elhitette velünk, hogy mi is ott állunk a felnőtté válás kapujában.
Tiltott dolgokkal kereskedett tehát Rajnai Eszter, és sok egyéb között azt is bizonyosan tudta, hogy nem létezik karácsonyi angyal, nincsenek törpék, és hogy a csecsemőt nem a gólya hozza. Mindezzel a tudással határtalan módon elámította társaságunkat, annál is inkább, mert arról mélyen hallgatott, hogy akkor kinek köszönhető a fenyőfa, a sok ajándék, és nem utolsósorban az újszülött testvér. Nem adott cserébe semmit, de ezzel együtt mindent elvett, ami az életünket annyira komollyá és őszintévé tette. Volt viszont egy másik, sok tekintetben győzedelmes fegyvere, amit bevetett együttléteink során, úgy, hogy ne állhassunk ellen neki, és mindig akkor, amikor már vagy még nem is remélhettük. Ez pedig a melle volt, amit úgy vett elő, mintha csak vállát vonogatná, először lefelé, aztán egy fölfelé irányuló mozdulattal, miközben valami érthetelen módon kicsúszott, de csak félig-meddig blúzából.
Megérinteni, amire pedig olyannyira vágytunk, sosem engedte. Viszont vendégeskedéseknél nem kerülhette el egyikünk sem, Eszter sem, és mi sem, hogy ne egy szobába fektessenek le, és ilyenkor egyetlen, nyüzsgő fészekké változott a fekvőhelyünk, mindenki igyekezett a legközelebb furakodni és apró testét dörzsölni, ha csak egy pillanatra is. Ő viszont ezalatt egy cipőről álmodott, amit még ugyan nem készített el egyetlen suszter sem, de bizonyosan nemsokára megszületik az ötlete egyiküknek a fejében, és akkor nem lehet menekvése.
19... januárjában, az újévi ünnepségek idején, amikor szüleinkkel házról házra járva kívántunk boldog új esztendőt, Eszter szabadon közelkedett a két étkezőhelyiség között, s bár saját helyet jelöltek ki számára a nagyoknál, nem tudott lemondani még rólunk, mert ott túl senki nem fogadta még annyira csodálatának tárgyává, mint mi, ideát.

Ezzel el is érkeztünk Eszter elutazásának okához, vagy legalábbis egyik okához, hiszen kétségtelen, hogy a valódi okok természetéből fakadtak. Ugyanakkor ennél a pontnál megintcsak neki kell rugaszkodnunk, levegővel kell megtöltenünk tüdőnket, hogy a sóhaj, ami gátolhatatlanul előtör, megalapozottnak tetszedjen.
Keveseknek adatott meg, hogy egyetlen könyv boldogtalanná tegye egész életét, vagy legalábbis közrejátsszon benne. Rajnai Eszter életét, később sokan így gondolták, az a nevezetes könnyv indította meg a lejtőn, amelyet korunk egyik fiatal novellistája jelentetett meg az év első felében, és amelyre Eszter egészen véletlenül bukkant rá egy vendégeskedéskor, s aztán minden háznál igyekezett egy-egy újabb oldalt elolvasni belőle. A könyvről szólhatnánk jót és rosszat egyaránt, de mivel sosem olvastuk, csupán néhány messzi pillantást vethettünk rá, aztán még csak azt sem, mert szüleink, Eszter elutazása után elégették a városban fennforgó példányokat, nem mondunk semmit. Talán Eszter sem olvasta végig, talán csak belelapozott, beleszagolt, lehetséges, hogy a könyvbe fojtott illatok bolondították meg annyira, vagy a lapok között megtörő színek, hogy eltökélt szándékává lett a könyv szerzőjével való találkozás. Ezt pedig mindennél jobban szerette volna, ez lett az álma, egyetlen kívánsága, és csakis ennek tulajdoníthatjuk azt, hogy csakhamar tudomást szerzett arról, hogy korunk legfiatalabb és legígéretesebb novellistája országunk hírneves fürdőjére utazik. A tudás birtokában ezentúl Eszternek most már valóban egyetlen vágya lett, mégpedig az, hogy valamilyen módon ő is elutazhasson a fürdővárosba, mert azt szentül hitte, hogy ha már ott lesz, a novellistával való találkozás szinte kötelezően meg fog esni.
Hallani lehetett azokban az időkben emésztő erejű tüdővészekről, járványokról és nyavalyákról, amelyek fiatal lányokat támadnak meg, hallani lehetett azt is, hogy ezekből aligha van menekülés, és azt is tudni vélték sokan, hogy mindezen bajok városunk felé közelednek. A városunk fölött veszteglő füstfelhők pedig megérthették, hogy hát éppen őrájuk van szüksége Eszternek, Rajnainak, mert sűrűbbek lettek, csigavonókon lejjebb eresztették füstölgő hasukat, és máris nyakunkon volt, ha tetszett, ha nem a tüdővész. Esztert, a fürdőre utazását megelőző estén otthonában lehetett meglátogatni, és búcsúzóul mindenkinek egyenként megmutatta mellét, és bár most sem érinthettük, vigaszdíjként elmondta, hatalmas titokként ránk bízta, hogy egészségéért ne aggódjunk, mert semmi baja neki, csupán a novellistát szeretné látni mihamarabb, és egészen addig nem födte el mellkasát, míg ki nem hátráltunk a szobából.
Ismertünk titkokkal kereskedő embereket, tudtuk, hogyan válnak meg gazdájuktól és miként találnak újat maguknak, de titkot egyet sem ismertünk eddig. Valóságos intézménye lett most közöttünk ennek az egynek. Ezzel a titokkal azt kezdhetünk, amit csak akarunk, ha úgy kívánjuk, szétszabdaljuk, darabokra tördeljük és úgy őrizzük, de akár egyetlen tömbként, egy hatalmas jégtáblaként vagy süvegcukorként is magunkhoz szoríthatjuk, egyenként és felváltva, vagy akár egyszerre, úgy, hogy a külsők a belsőket, a belsők pedig a titkot, vagyis magunkat szorítják. Nem gondoltuk volna, hogy ennyire jó titkokat uralni.
Így esett, hogy Esztert, Rajnait május derekán, amikor úgy fordult az idő, hogy a vasútról felszállt a jég, útnak indították a fürdőbe, ahová az út három teljes napon át tartott, és a harmadik nap végén sem lehetett biztos senkifia a megérkezésben. A megérkezés pedig az alábbiként eshetett meg, hiszen nem tartózkodtunk ott, de folyamatosan biztatgatva magunkat, elmondhatjuk, hogy Eszter, Rajnai könnyedén megtalálta a szállót, pedig a fürdő nyelvét alig is beszélte, s ha beszélte is, hadarva, ahogy idegen nyelveket szívesebben tanul meg az ember, azután sorra beiratkozott a kúrákra, amiken reményleni gondolta találkozását a novellistával. De itt elvághatjuk a szálat, mert a mi helyzetünk reménytelenné vált mindeközben. Olybá tűnt, mintha egy mesét kellene abbahagynunk.
Bár, ha jobban belegondolunk, eldönthetetlen, honnan vette kezdetét a mese, talán nem is mesének kell neveznünk, hiszen minden mese pontosan és érthetően kezdődik: hol volt, hol nem volt, hanem valami egészen másnak, de hogy ez a más mi volt, azt csupán sejthettük, mert az, aki elmondhatta és megmutathatta volna, Eszter, Rajnai, nem volt közöttünk. A mesék elpárolgása életünkből mindazonáltal sugallhatta azt, hogy hamarosan új helyet jelölnek ki számunkra vacsoráknál és ebédeknél, a templomban és a színházban egyaránt a felnőttek, a mi szüleink, és ezt, megvalljuk, mindenikünk izgalommal várta. Arról is kezdtünk leszokni, hogy a pajtási szeretet jegyében mondjunk ezt vagy azt, hogy a gyermekkorban fogamzó barátság nevében adjuk kölcsön játékainkat, amelyek így egykettőre kedves emlékekké alakultak, amiket nem szívesen dob ki az ember, de a polcon ott tart. Mégis, mindezen változások felismerése ellenére szerencsétlenül éreztük magunkat, mert, mondjuk, a felnőtteskedés legfontosabb jegye, vagyis az a jegy, ami számunkra leginkább a felnőtteskedést mutatta, a blúz alól kibuggyanó mell menthetetlenül elérhetetlen volt számunkra. Megfordultak, ó, igen, megfordultak társaságunkban más nemű lények, mint mi magunk, találkoztunk más lányokkal, de ezek összehasonlíthatatlanul kevesebbek voltak, mint Rajnai Eszter, nem izzott bennük semmiféle hajlandóság a magamutogatásra, legföljebb hosszas kérlelés árán hajtották félre szoknyácskájukat, vagy feszítették előre lapos kis mellkasukról a blúz nyakát. Senki nem értette közülük, milyen az, amikor Rajnai Eszter a legapróbb kérlelés nélkül, nem is szándékosan, hanem a vele született mozdulattal és e mozdulat kívánásával veszi elő hófehér mellét, szinte szórakozottan, mintha csak otthon vetkőzne le magának a tükör előtt.
Aztán az a hír kezdte felütni a fejét, hogy Rajnai Eszter megtalálta a novellistát, aki most már csak neki ír, mert múzsáját vélte felismerni benne.
Hogy Rajnai Eszter nem akart hazatérni többé a fürdőről, annak két következménye lett, mondhatni, egyik súlyosabb a másiknál. Mindeközben persze azt is el kell modnanunk, hogy az átültetések, az új helyek kijelölése lépcsőzetesen történt, rajonként ragadták el a felnőttek közülünk társainkat, barátainkat, és míg eleinte élt bennünk a remény, hogy a felnőttek asztalánál újra együtt lehetünk, az asztalhoz ülve csakhamar kiderült, hogy ez korántsem lehet így, hiszen minden apa maga mellett akarta nagykorúsítani a fiát, azt akarta, hogy mellette üljön. Persze, előnye is akadt az átülésnek, hiszen így szerezhettünk tudomást Rajnai Eszter dolgáról a novellistával, mégpedig részletekbe menően, ami, elképedve vettük tudomásul, mégis jóval szegényesebbnek hatott a mi tudásunkhoz, titkainkhoz képest, pedig nekünk senki sem szállította a híreket. A valóság, a felnőttek valósága meglepően kopárnak tűnt, színtelennek, eleinte azt is gondolták sokan közülünk, hogy nem Rajnai Eszterről, hanem valaki másról van szó. Csupán a név volt átkozottul azonos. Az is feltűnt, hogy lassan egyenként magunkra maradunk, hiszen a korábbi érintkezéseink, amikor könyök a könyök mellett üldögéltünk lábunk lógatva a gyerekeknek fenntartott étkezőasztaloknál, egészen mentes volt a társalgási szabályoktól, bárki megszólalhatott bármikor, egyszerre beszélhettünk, közbevághattunk. A felnőttek asztalánál viszont egyikünk sem juthatott szóhoz, így aztán további csapásként zúdult ránk az asztaltársaság ítélete az írói mesterség ellen, hiszen Rajnai Eszter elutazása óta, mivel pontosan ismertük az okát, mindenikünk novellistának készült, és az írói mesterség kitanulását vette fejébe. Eddig sem hallattuk sokat a hangukat, de ezek után még csöndesebbek lettünk, és bár a természetes testi növekedésünk megkívánta volna az ételek bőséges fogyasztását, étvágyunk is elszállt, sápadtan világítottunk az egészséges, pirosfejű felnőttek között. Ekkorra pontosan tizenketten maradtunk, akik titokban az írói mesterségre kívánták adni a fejüket, némelyek közülünk a női melleknek a természetben föllelhető alakmásairól szerettek volna elbeszélő költeményeket alkotni, szintúgy mások a nők viselkedésének különböző lehetőségeit boncolgatták volna szélesívű esszékben, és így továb, de senki nem kívánt olyannyira erősen Rajnai Eszterről magáról írni, mint én.
Itt újabb mély lélegzetet kell vennünk, annál is inkább, mert ez az a pont, ahol újból szétválik, de ezúttal végleg az, ami oly sokáig egységesen működött, és mindegyikünk saját hangot választ magának, ha már a témák ennyire szerteágazóvá alakították terveinket. Nem egyszerűen az egyes szám első személy tért vissza mindegyikünkhöz a felnőttek asztalához való átülés után pár nappal, hanem a személyes, felelőségteljes hanggal együtt valamiféle idegenségérzet is, ami olyan kérdések környékén ütötte fel rendszeresen a fejét, mint például, hogy miért ébred föl szinte azonnal az ember álmából magömlés után. Én legalábbis így voltam vele, és bár sohasem láthattam meg az arcát az álmomban succubusomként megjelenő nőnek, tudni véltem, hogy nem más, mint Rajnai Eszter keres föl éjszakánként, hogy ő ölel, és ő dugja lába közé farkamat, ő mozog rajtam, és ujjait tágra nyílt szemembe nyomja, hogy az arcát sose láthassam. Vívódásaim hosszúra nyúltak, a hajnali magömlések után nem tudtam elaludni, ezért reggelre fáradtabb voltam, mint lefekvéskor, a szemem alá táskák nőttek, szemgolyóm vörös volt, akár a lenyugvó nap széljárások előestéjén, sápadt színem méginkább előtűnt, és a kezem reszketeggé vált. Így ment ez egész nyáron, a lepedőim rendre átnedvesedtek spermával és izzadtsággal egyaránt, és szeptember elejére, már iskolakezdés előtt hiába foglalhattam helyet a felnőttek között, a széken alig is bírtam ülni, falat nehezen ment le a torkomon, halott voltam az élők között. Az élők pedig, ezt pontosan megfigyelhettem nehéz szemhélyam alól, az élők, egykori társaim vörösebbek voltak nemzőatyjaiknák, hangosabban beszéltek, mint valaha is tették, és eszük ágában sem volt többé női testrészekről firkálni, lemondtak Rajnai Eszterről, a novellistaságról, le a boldogtalanságról.

Szeptemberben, az iskolakezdés napján apám kivett az igazgatótól, anyám összekészítette bőröndömet, egy apró táskába gyűrt bele mindent, amire szükségem lehet a fürdőben, és ahogy a vasút megengedhette, elindítottak Rajnai Eszter felé.
Harminc évvel később, ahogy a fürdőváros állomásán leszálltam a szerelvényről, amely valóban úgy tűnt, évtizedeket pöfögött velem völgyekben, síkságokon és alagutakon át, ott állt előttem Rajnai Eszter, de megszólítani mégse mertem. Alaposan megöregedett, akkor már tudtam, a novellista két hét után faképnél hagyta, az ötödik abortuszán esett át huszadik születésnapjáig, azután kétszer elvált, egyszer vadházasságban élt, majd ahogy átlépte a negyvenedik életévét, egy idős úrra felügyelt, akinek házából sokáig, az öregúr halála után sem volt hajlandó kiköltözni, rákos daganatok következtében elveszítette bal mellét, közvetlenül a szíve fölül vágták le. Végül, amikor az örökösöknek sikerült kilakoltatniuk az öregúrtól, úgy döntött hazatér. A vonat, amivel magam is érkeztem, csupán addig vesztegelt itt, a végállomásán, amíg a mozdonyt a szerelvény elejére kötötték, aztán visszaindult városunkba. Rajnai Eszter, fél mellével, kézitáskájával és egy bőrönddel felkászálódott az egyik frissen kiürülő vagonba, bele az emberek ottfelejtett melegébe. Talán mindig is erre várt és vágyott, mert a peronról jól láthattam, hogy valami érthetetlen mosollyal az arcán foglalta el helyét, és nyomban el is aludt. Nem nézett ki a koszos ablakon, nem futatta végig szemét utoljára az állomáson, az embereken, a város felett gomolygó párákon, amik talán a fürdőgödrökből csaptak föl, vagy csak az emberek lelkéből, hanem csak aludt. Akkor is aludt, amikor a szerelvény végre kigördült az állomásról, és én, egy fülkével odébb, hátamat nekivetve a falnak, amin túl Rajnai Esztert sejtettem, csak remélhettem, hogy a hazaérkezésekbe csöpögtetni lehet némi örömet. Ezért aztán elsőként ugrottam le a szerelvényről, ami nagyot sóhajtva gördült be az állomásunkra, és úgy rendeztem, hogy engem lásson meg legelőbb, és azt mondhassam neki, Isten hozott itthon, Rajnai Eszter, pontosan úgy, mint aki mégis reményli az örök életet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése