2011. március 17., csütörtök

4. Én vagyok neked (részlet a Mit nézel c. ciklusból)


Elvált asszonyt vettem el, három gyereket hozott a házasságba, én mégis vállaltam, mert nagylelkű vagyok, és tetszett ennek az asszonynak az alázatossága. Több gyereket, sajátot természetesen nem vállaltunk, túl sok lenne ez szegény Lénának. Első férje menthetetlen alkoholista, néha látni lehet, ahogy hazafelé ténfereg. Ritkán találkozunk vele, és egy esetet leszámítva, amikor együtt sétáltunk egy vasárnap délután a gyerekekkel, semmiféle kontaktus nem esett közöttük, vagy közöttünk. Ekkor a dülöngélő, vizeletszagú embernek egy tizest nyomtam a markába. Emlékszem, a gyerekek tágranyílt szemmel bámultak, azt akartam, hogy lássák, törődni kell az elesettekkel. Utóbb, bevallom, megbántam, elképzelhető, hogy megalázónak érezhették, hogy nevelőapjuk pénzt ad a vér szerinti apjuknak, már ha egyáltalán felfogták. Remélem, mégsem fogták föl. Léna sohasem hozta szóba, és inkább nem sétáltunk többé együtt, így hát nem is találkoztunk első férjével. Messziről láttam még néhányszor, egy taxi ablakából, vagy később vezetés közben. Szerencsére, nem gázoltam el..
A gyerekeim, akik az ő gyerekei utálják igazi apjukat. Ezt az irántam való ragaszkodásukból vezetem le, de ha nem is ragaszkodnának, tudnám, nem igen várnak semmit a régi apjuktól. Csak én vagyok nekik. Léna, ahogy már említettem, alázatos, hűséges asszony. Naphosszat a gyerekekkel bíbelődik, korán kel, későn fekszik, csupa házimunka, gyereknevelés az élete. Egy ízben kérezkedett fodrászhoz, és megvallom, alaposan át kellett rendeznem emiatt a havi költségvetésünket, de természetesen engedélyt adtam rá, és egy péntek délután valóban el is tűnt a házból. Két óránál tovább nem tartott az egész, a szalonig tartó utat is beleszámítva, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, ráadásul a haján semmiféle változást nem észleltem, pedig ő váltig állította, a tarkóján és a homlokán is megkurtították valamennyire. Vagy nem tetszett neki a mester munkája, vagy megértette a fodrászatba járás fölöslegességét, mert többé nem kívánkozott. Kéthavonta maga vágja tincseit, miután a gyerekeket lefektette. Ül a tükör előtt, és a rozsdás szabóollóval nyesi a haját. Ha ilyenkor a hátához kerülök, és kíváncsiságomnak teret engedve bámulom, azt kérdezi, mit nézel, és az olcsó kenőcs idegesen kenődik szét természetes testhelyzetéből kifordított nyaka ívén, ahogy kifordult szemekkel a tükörben próbálja magát szemügyre venni, és egy utolsó pillantást szán még a kiszemelt hajtincsre, mielőtt halálra ítélve végképp a földre hull. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése