2011. március 9., szerda

A Dzsamal-findzsa

A legkisebb findzsa lehetett, amit valaha is készítettek, úgy tűnt, ennél kisebbet már el sem lehetne képzelni, nemhogy létrehozni, ha azt mondta volna valaki rá, hogy gyűszűnyi, hazudott volna, mert gyűszűnél százszorta kisebbnek hatott, és törpeségén, zsugordottságán még a kiállítási fény sem segíthetett, mindazonáltal Dzsamal pontosan tudta, hogy a kávémennyiség, ami ki tudja tölteni a szegényesnek mondható űrtartalmat, nem függ össze a findzsa befogadóképességével, mert ha például ezer kilónyi őrleményt használnak egyszerre föl a főzéshez egy hatalmas dzsezvában, akkor abban az egy cseppnyi folyadékban, amit az apró findzsába öntünk, benne van az ezer mázsányi őrölt kávé összes ereje, és ez a felismerés elszédítette. Több napja ittasultan kóválygott a termekben, minden délelőtt és délután jegyet váltott a kiállításra, aztán csak másodnaponként járt el megnézni a findzsát, mert a teremőrök gyanús szemmel kezdték méregetni, végül döntött: nem várhat tovább, meg kell szereznie az apró kávéscsészét, mielőtt még végérvényesen kiutasítanák a múzeumból.
A porcelánfalú csésze halványkék zománcozású hasán apró figurák játszhattak bújócskát a körbefutó levelek és két fa árnyékában, egy kertben, de messziről mindez egy végeérhetetlen körtánc alakjainak összefonódó, egymásba forduló és szétválaszthatatlan örvényének hatott, úgyhogy Dzsamal a múzeumból kifelé vezető úton úgy érezte, hogy a markába rejtett csésze ragadta meg őt, és nem fordítva, hogy ez az örvény húzza, tépi valami ismeretlen hely felé, vagy inkább egy mélyben föllelhető pont felé, aminek szívóereje felfoghatatlanul hatalmas és így teljességgel ellenálhatatlan.
Minek is hoztalak el, kérdezte szétnyitott tenyerétől egy padon, és közben úgy szédült, mint kora hajnalokon régebb, amikor a müezzinre kelve tisztálkodott és a hideg vízzel az éjszaka ráköszönt dzsinneket locsolta messzire. Legyen szép napod és hosszú életed, köszöntötték a mecset előtt, és ő illedelmesen viszonzott minden egyes jókívánságot. Egy parszdzsitól hallotta még régebb, a párducok gondozójától, hogy a dzsinnek távoltartására  a hideg víz a legalkalmasabb, és azóta minden reggel eszerint cselekszik – locsolja magára a jeges vizet. De úgy látszik, a dzsinnek visszatérnek, amint megneszelik, nincs a közelben lehetőség arra, hogy ellenük bármit is tudna tenni bárki is.
Rabb Adil azt mondaná, nem ok nélkül szabadultak rád újfent, fiam, a dzsinnek akkor jönnek, ha megérzik vesztedet, morogja Rabb Adil, és mutatóujját magasra tartja, és akkor tisztán látszanak jobb kezének hiányzó ujjai, amiket Bécs ostromakor lőttek el, és a hiány most sokkalta jelenvalóbb, olyan, mintha Rabb Adilnak mind az öt ujja meglenne, és mind az öttel egyszerre intené Dzsamalt és a körülötte ólálkodó dzsinneket.
Egyszersmind a findzsa elviselhetetlen jelenvalóságára emlékezteti újra és újra Dzsamalt, ugyanakkor az örömöt sem tagadhatja le, nyomhatja el végérvényesen, hiszen az aprócska kávéscsészé nélkül élni sem tudna, még akkor is így érzi, ha a lopás bűnével együtt készteti örömre a szorongás.



Hosszas előkészületek után, ha nem is ezer mázsányi, de a házban fellelhető teljes kávémennyiséget kifőzi, hogy egész nap nem csinál egyebet, csak a dzsezvát simogatja, cukorral egyelíti a kávét, igyekszik belesűríteni egyetlen főzetbe tudása lényegét, hogy abban az egy csepp kávéban ötszáz év elfogyasztott kávézamata beleolvadjon.
Rabb Adiltól tudja, hogy Bécs ostromakor a kávé megpenészedett, az onbasik már másnap jelentették, hogy így nem hajlandóak harcolni a katonák, végül általános felháborodás miatt abbahagyták a hadjáratot. Dzsamal hiába bizonygatta, hogy nem így történt, hogy János király felmentő seregei a ludasak, de nem, Rabb Adil a penészes kávéra esküdözött, és az ujjait mutogatta. Nem szabad a kávénak rosszul pörköltnek, Allah segíts, penészízűnek lennie.
Dzsamal a gyűszűnél százszorta kisebb findzsából elfogyasztott kávé után egy álomban találta magát, amit sehogysem tudott megmagyarázni, sem másnap, sem soha, valószínűleg azért sem, mert Rabb Adiltól, a müezzintől és a Várostól is észveszejtően messzi volt, és azért sem, mert talán magyarázata sincs az álomnak, hacsaknem a dzsinnek mesterkedéseit nem vesszük figyelembe.
Dzsamal arra ébredt, hogy egy kertben fekszik, és hogy ólomlábai sehová sem vihetik el, és hogy a kör alakú kertben mindössze két fa áll, azonkívül indaszerű kúszónövényeket látott maga körül. Végül egy vénséges banya állt elé, és kitakart szemérmével kezdte el ijesztgetni Dzsamalt, aki félelmében a földre vetette magát, mert elfutni nem volt képes. Ezután Dzsamalt választás elé állították: egy fiatal és egy idős nő közül kellett magának ágyast választania, és miután Dzsamal az előző banyától való félelmében a fiatalt választotta, egyesülésük közben a fiatal, gyönyörűséges nő banyává változott, és Dzsamal hiába futott, újra és újra a vénséges vénasszony karjaiba jutott vissza, hiszen a kert kerek volt, akár egy findzsa hasa.
Rabb Adil hosszasan beszélgetett még a teremőrökkel, akiknek eddig fogalmuk sem volt, miért nevezik Dzsamal findzsájának a gyűszűnél is gyűszűnyibb kávéscsészét, és kíváncsian hajoltak az üvegbúra alatt álló apró tárgy fölé, hogy alaposabban szemügyre vehessék a szerelem elől menekülő, kétségbeesésbe hajszolt Dzsamalt, aki tévesen azt gondolta, a szerelem csak a fiatal nőben található meg, holott a szerencsétlen effendi egy csöppnyi kávéban benne tudta sűrűsödni ezer mázsányi őröltkávé minden egyes porszemének ízét és zamatát. Amíg az őrök a bolond Dzsamal eszeveszett menekülését figyelték, Rabb Adil átcsoszogott a fegyverterembe, hogy végre visszaszerezhesse jatagánját, amit Bécs alatt lőttek ki a kezéből három ujjával egyszerre. Néhány dzsinn is tiszteletét tette még aznap délután a múzeumban, de semmi említésre méltót nem cselekedtek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése