2011. március 6., vasárnap

Állandósuló alakzatok prózája (Kerékgyártó György: Hegyi szakaszok szobakerékpáron)

Kerékgyártó György: Hegyi szakaszok szobakerékpáron. Magvető, Budapest, 2005.

Vagy arról van szó, hogy ugyanazon díszletek elé beépített szereplőket mozgat Kerékgyártó György, vagy az összefüggésnek egy olyan fajta láncolatára döbbent rá, ami óhatatlanul kikényszeríti belőle a szereplők életének összefűzését.
De ez nem minden.

Mert egyben a nevek mellé állandóan visszatérő leírásokat rendel (pl. Dusan Viconti, aki tudta, hogyan kell föladni; a hajnalt ébresztő Papageno Cosmas), és az egyre sűrűbbé váló előfordulások úgy rögzítik ezeket a furcsa, idegen csengésű tulajdonneveket, mintha csak betonba. 
Három nagyobb ciklusból áll össze a Hegyi szakaszok szobakerékpáron kötet, egy felvezető és egy záró novellával. Azért van jelentősége mindennek, mert úgy tűnhet, a két különálló, lebegő novella egy zárójel két szára kíván lenni, akkor is, ha kissé idegennek, furcsának, kevésbé összeköthetőnek hathat a három nagy ciklushoz viszonyítva. És az is világos lehet, hogy mindegyik novella – a kezdő és a záró – valamiféle megbékélés, belenyugvás helyszíne, az első a hó fehér színárnyalatainak a felsorolásával, majd a végső kijelentéssel („A hó fehérnek mutatkozott.”), az utolsó pedig egy szoba méreteinek a visszaállításával. Vajon miféle összefüggés betűzhető ki? Mit kell összeolvasnom ahhoz, hogy a zárójel elején csomósodó színárnyalatok az utolsó novella mondataiban visszahúzódó szobában is érzékelhető legyen? Leegyszerűsödésről van szó („A hó fehérnek mutatkozott.” vs. „Későre járt.”), vagy valami olyasmiről, ami továbbgondolhatóan nyitott maradt? Vagy csak sallangról, ami a kötet szerkesztettségét igyekszik kiszolgálni, vagy annak egyfajta látszatát? Úgy tűnik, ez így mind együtt érvényes. Mert a felvezető novellában sok minden felfedezhető, ami ezt a prózát jellemzi: aprólékosság, érzékenység, némi túlírtság, a túlírtságból hirtelen kiforduló, kristályosodó cselekmény, állandó ismétlés, csattanó, nyitott zárás stb. Ráadásul a harmadik ciklus legvégén a zöld szín árnyalatainak a felsorolása, a fehér mintájára, szintén a szereplők egymáshoz való viszonyának a megerősítésére szolgál.
Van azonban valami a ciklusok egymáshoz való (laza) viszonyában, ami ellentmondani látszik annak, hogy kezdőmondattól zárómondatig átgondolt kísérletről van szó. Vagy hogy ez kizárólagos lenne. Az első ciklus, az Egy ballon szárnyai tulajdonképpen egyetlen történet minden elemének a kidolgozása, mégpedig úgy, hogy mindegyik részlet egy külön novellában íródik meg. Így a történet, azon túl, hogy az összefüggés látszata szerint dolgozza egybe és köti össze a szereplők útvonalát, úgy válik terebélyessé, hogy egyszersmind a túlírtság látszatát is felfüggeszti pontosan az egyes novellák önállósága miatt. Mert a novellák külön-külön is értelmezhetőek. Ez a külön is értelmezhetőség az, ami megbontja a kötet egészére vonatkozó, átfogó szerkesztettség elméletét.

Az összefüggés meglátása viszont érdekes szerkesztési elv szerint valósul meg, mintha láthatóvá válna egy munkafolyamat a maga részleteiben. Ahogy a láthatóvá váló író egyenként felépíti a szituációkat, visszautal, átrendez, tologatja a szereplőket – anélkül, hogy reflektálna minderre a munkafolyamatra. Viszont a visszatérő, állandósuló elemek olyanfajta rögzítettséghez vezetnek, ami megelőlegezheti a kötet egészére vonatkozó elképzelések egy kiemelt szegmensét: nem szétírásról van szó, hanem az összetartó erő érvényesülésének szándékáról.
A középső ciklus, az Elégedjék meg a tanítvány! viszont már csak a novellák főszereplőjének személye révén kerekedik egésszé. Guido atya történetei ugyanakkor szintén a megbékélés formuláit keresik, a rend és a nyugalom megteremtésére törekednek, racionálisan és nem racionálisan mérhető cselekedetek megítéléseivel, mérlegeléseivel és a papi szerep játékos felülírásával. Guido atya, aki Isten nemlétének tételes bizonyításával teszi világossá az ördög nemlétét (ha nincs Isten, ördög sincs, ha nincs jó, rossz sincs alapon), hogy azután visszatérjen Istenéhez, Guido atya, aki előszeretettel futballozik, Guido atya, aki a püspökkel telefonon kommunikál és elkottyintja neki a Manchester-meccs végeredményét a mérkőzés tévés ismétlése előtt, és végül Guido atya, aki a szobakerékpár legnehezebb fokozatain vezekel, amiért pajzán történeteket válogat ki a Bibliából.
A harmadik ciklus, a Röppályák ünnepe egy szerelem története (csakúgy, mint az első). Nyüzsgő város, az első ciklus visszaköszönő díszletei előtt, két rivális gyerekkorba visszanyúló emlékeivel, és a végén szerelmük színésznőként való visszatérésével, amit viszont a sirályok raja jósol meg a parton felsorakozott városlakóknak.
Kerékgyártó György történetei könnyedek, de alaposan átgondoltak, így aztán a nevetésből meghökkenésbe vált át rögtön az olvasó, ha a befejezés csattanóinak kimunkáltságával találkozik. És azt említenem kellett volna: Kerékgyártó Györgynek ez az első kötete?
És azt: „Isten ott mosolygott mindenütt.”?

(Megjelent: A Hét) 

1 megjegyzés:

  1. Jó volt itt is olvasni! Nagyon köszönöm, az ember ritkán találkozik ilyen tisztességes, érzékeny, a lényeget kutató értelmezéssel. További sok sikert neked!

    Kerékgyártó György

    VálaszTörlés