2011. február 16., szerda

Vonalon haladó (Visky András és Fekete Zsolt Lovacska könyvéről: Tiramis sú/Tanger)


Visky András: Tirami sú. Két monológ. Fekete Zsolt: Tanger. Koinónia Kiadó, Éneklő Borz sorozat, Kolozsvár, 2006.

Többször is szerencsém volt a Tirami sú/Tanger bemutatóján részt venni, és Visky András, a két monológ szerzője mindannyiszor felhívta a könyv különlegességére a közönség figyelmét, mondván, hogy ha így tartom, akkor ez van, ha megfordítom, akkor pedig az van, és forgatta kezében a könyvet, egy pillanatig mindig várva, hogy mindenki alaposan megnézhesse. Sohasem mondta azt, hogy ha függőlegesen tartom, akkor ilyen, s ha vízszintesen, akkor olyan. Amivel nem csak arra akarta felhívni a figyelmet, hogy ebben a könyvben valójában két könyv van, hanem azt is, hogy a kép ebben az esetben nem rendelődik alá a szövegnek, hanem egyenértékű lesz, hogy nem minősül vissza illusztrációvá a könyvben található képanyag. A vertikalitás meg a horizontális szavak (a fönt-lent vonzatában), érezni lehetett, az illusztrációs alávetettség felé sodorták volna ezt a kép-szöveg viszonyt, holott a szövegek pontosan a képek ráhatásaként hoznak valami többletet, és fordítva, a képek a szövegek által mozdulnak be.


Ami a Tirami sú-felét illeti a könyvnek, és ezt így pusztán, önmagában kéne először körülírni, két monológot foglal magába, az egyik, amiből tulajdonképpen a cím is ered, a Megöltem az anyámat egészen új szövege Visky Andrásnak, a másik, a Júlia pedig egy igencsak ismert, már többször színpadra állított, mondhatni, kanonizálódott mű. Ami egészen hozzátartozik a Visky-életműhöz, hozzá van ragadva, reprezentatív, nem szorul különösebb bemutatásra, bárki ismerheti, vagy sokan olvashatták már. És akkor megjelenik itt, ebben a kötetben, egy másik monológ mellett. A másik monológ egy árva lány monológja, egy félig cigány árvalány beszéde saját életéről, gyerekkoráról. Egy szomorú élettörténet, azt lehetne mondani, pontosan olyan tragikus, mint a Júlia, csak éppen itt az anya nincs jelen, csak éppen itt nem az Isten a beszéd címzettje, sokkal inkább önmagának beszéli el ez a lány, ez a Bernadett a saját történeteit, mintha belül, önmagában lenne egy istene. Magányos, belső beszéd, függő beszéd minden esetben, sokszor saját nyelvvel, titkosított nyelvvel. Azt a beszéddel belakható teret tölti be, amely a saját világát kellene jelentenie. Aminek egyik eredője ez: „Azt mondta, örökbe fogad, ez a terve, a lánya leszek, kellek neki. Megzavart ez a kellek neki, meg az örökbefogadás. Micsoda szó: örökbefogadás. Örökbe fogadni valakit. (...) Orvos volt Klára, szép orvos, nagyon szép, sohasem láttam ilyen szépet. Valahogy nem tudott férjhez menni, nem kellett senkinek, csak egészen rövid időre. Amikor éppen kellett valakinek, visszahozott az intézetbe. Aztán mikor megint nem kellett senkinek, jött, hogy kellek neki, és elvitt.” A másik pont pedig a Tiramisu, az a hely, ahová végül befogadják, ami már túllépés az árvaházon, mondhatni, a szabadság egy foka: „Amikor először beléptem, már tudtam, hogy jó helyen járok. Jövök lefelé a Retyezát utcán, amikor a Tiramisu káfé, káfé és kocsma elér érek, azt mondja Csipesz, ide be kellene lépni. Beléptem, és azonnal megtaláltam a helyemet.” „A Tiramisunak az a híre, hogy mindenki mindenkivel, az egy olyan banda vagy galeri, nem tudom, hogy mondják a legszívesebben a városban. (...) Nem igaz, hogy mindenki mindenkivel, az nem igaz.” A Júliában a hatalom kényszeríti ki a konfliktushelyzetet, a Megöltem az anyámatban a kiszolgáltatottság eredendően adott, konfliktusokat generáló létállapot. Mindkét szituáció peremhelyzet, a lét és a nemlét éles határvonalán történő haladás vagy stagnálás. Mintha valaki a tengerparton pontosan a víz és a szárazföld közötti vonalon haladna, mely vonal egyszer hol tengernek, hol szárazföldnek vagy partnak számít. És egyálatlán nem lehet eldönteni, hogy egy következő képen, ahol már csak a víz és a szárazföld látható, a vonalon haladó személy pedig nem, hová tűnt, melyik irányba lépett le a vonalon haladó.
A Tanger a két monológ közé van beékelve a maga tizenhat fotójával. Mindegyik fotón gyerek vagy gyerekek szerepelnek, összesen harminc. Éppen annyi, ahány fejezetből az első monológ áll. Ha rögtön átlapozzuk a fotókat a Megöltem az anyámat elolvasása után, akkor rögtön szembetűnik, micsoda csend lesz hirtelen. Hogy ez a harminc gyerek ott áll a kamerába bámulva, csendben bámul bele a kamerába, miközben lapozunk. Mintha arra várnának, mert várnak, ott állnak, hogy az olvasó kiválassza őket, és ha kiválasztja, elmondható vele az előbbi monológ. Szerepválogatás. Casting. Mintha a gyermekek közé el lenne rejtve az, aki a monológot mondhatná. Közéjük lenne téve, ott van. Mindegyik hallgat, áll a kép közepén és a szemedbe néz. Válassz ki egyet közülük, vizsgáld hosszasan, úgy válaszd ki, és mondasd el vele. Képzeld el, ahogy valaki közülük elmondja ezt a monológot. Vagy mindegyik külön-külön. Vagy egyszerre. Ez a fotós része ebben a könyvben.

A Tanger különös akcentussal van mondva, nem igazi tenger, hanem tanger. „De legalább közel van a Fekete-tenger”, „Láttuk a vonatból a Dunát, amikor idehoztak. Akkora, mint a tenger...”, „Én is voltam tengerész, anélkül, hogy valaha is tengert láttam volna...” – a Júliában legalább háromszor elhangzik a tenger szó, de sohasem jelenvalóként, mindig nem-igaziként, legalábbis el nem érhetőként. És nem csak ez köti össze a Tangerrel, hanem az is, hogy van a fotók között egy, amelyen hét gyermek szerepel, éppen annyi, ahány gyermeke Júliának van, illetve, hogy egyik fotón sem szerepel a tenger. És ez köti össze végül az első monológgal is a Júliát, mindkettőt pedig a fotókkal az, hogy csupán a könyv borítóján látható a tenger, a soha be nem teljesülő ígéret arcátlan illúziójaként. Tenger, de valószerűtlenül nem az, határvonal, de a soha országa terül el a vonal egyik oldalán. Valaki jön ezen a vonalon, aztán eltűnik. „Emlékezz, magad is jövevény, idegen és árva vagy, és az is maradsz az idők végezetéig.”, mondja Bernadett utolsó mondatként. „Járok! Járok! Járok!”, mondja Júlia végszóként.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése