2011. február 25., péntek

tAPAsztalatok (Jónás Tamás: Apáimnak, fiaimnak)

Mi van Jónás Tamással, ezzel az íróval, hogy ennyire részletesen le bírja írni nyomorúságait szereplőinek?!
Az Apáimnak, fiaimnak könyv narrátora egy kisfiú. Nem több kisfiú a más-más szituációkból következően, hanem ugyanaz, mert ha nem lenne ugyanaz, az érzékeny kíméletlenség kifordulna a sorok közül, nem maradna más, csak egymás után sorjázó történet-vázak. Kisfiú abban az értelemben is, hogy nem bír felnőni – amit az első helyzetek rögzítenek (állandó leskelődés, kíváncsiság) az megmarad, ha a narrátor azt is hazudja magáról, hogy felnőtt. Ennyire részletesen csak egy nem-felnőttnek van ideje megfigyelni, leírni a körülötte történő dolgokat. És az is érdekes, hogyan jut el az apja szívébe kést döfő kisfiú novellájától az apját megfigyelő, róla jegyzetfüzetet vezető kisfiú történetéhez ez a kötet (a Sátántól a Fiam szemébenig.). Van fejlődés, vagy mégsem? Kerettörténet, múlt és jövő közé kifeszített spárgán száradnak a közbeékelt történetek, csak ez a két novella van az egész kötetben? „Az apja átvágta a hároméves Janika torkát.” kezdőmondat és a „Bocsánatot kérek, kisfiam.” kötetzáró mondat milyen szintaktikai viszonyban állnak egymással? Lehetséges lenne, hogy csak erre a két mondatra kell emlékezni, ha az Apáimnak, fiaimnak kötetre gondolunk, és akkor aztán minden magától előhívódik?



A csavar ott van, hogy az apa azért vágja át kisfia torkát, hogy az levegőhöz jusson (megmenti), az apa pedig az utolsó novellában azért kér bocsánatot jegyzetelő kisfiától, mert belenézett füzetecskéjébe. Ez persze tökéletesen elég számunkra, hogy jelezzük: ebben rejlik a Jónás Tamás-féle próza egyik sajátossága, mégpedig az, hogy megtévesztésig súlyos szavakat használ vagy a megtévesztésig súlyos szavakat ad a szereplők szájába. Mert csak így képesek szereplői értelmezni azt a valóságot, ami dramaturgiailag tökéletesített, életként pedig rohadtul elviselhetetlen. De kinek marad akkor az öröm, hogy élvezni tudja két összecsengő novella közé zárt történetek sorozatát?
Két novella közé összezárt történetek sorozatának első darabja (Senza tempo) pedig azzal indít: „Van egy vackom. A daróci erdők felé. Egyedül jártam oda, péntekenként, máskor nem tudtam volna észrevétlenül eltűnni. De pénteken mindenki aput várta, a buszt lesték már déltől, vajon részegen jön-e meg, megjön-e egyáltalán.” (11.) De mégsem ezzel kezdődik, hanem egy meglesett jelenettel, amikor a falu lakói megfojtják Margitot, a jósnőt. Később megtudjuk, a rejtekhellyel, bunkerrel bíró kisfiú leste meg a gyilkosságot. Nem csúsznak össze mégsem az idősíkok, hanem kiválasztódnak. Hangsúlyt kapnak. Hogy valami előbbre kerül az elmondásban, az ugyanaz, mintha a végéről kezdenénk el mesélni, legalábbis azzal a magabiztossággal, hogy mindent tudni vélünk. A kisfiú mindent tudni vél. Mindenütt ott van. Központi szereplője lesz mindennek, anélkül, hogy beleszólása lenne bármibe. De mindent lát, érez, hall és ízlel. Évának, az apja második „feleségének” illatát, a mellbimbóit, azt, ahogy otthagyja őket egy verés után.
És innen már semmi kétség, ugyanaz a kisfiú lesz a következő történet (Hűség-tremoló) Sanyija is, csak éppen az egyes szám, első személy pimaszsága, bátorsága szűkül az egyes szám, harmadik személy szemérmetességévé. „Magyar Sanyi tizenhét évesen vágta le a gyűrűsujját.” (81.) És itt is ugyanaz a megelőlegezettség, hogy valami későbbi kerül jóval előbbre, ide-oda keverednek az epizódok, tudni véljük, minden egyszerre lett kitalálva, következésképp csak a csapongás természetét imitálva lehet őket külön-külön elmondani. Merthogy ez a vigasztalanság jellemzi a szereplők életét is szerelemben, megélhetésben, bármilyen más viszonyban, az a bizonytalanság, ami a csapongás szerint könnyedén leírható, de nehezen emészthető. A legkíméletlenebb pedig mindenben az, hogy mégis egy rendszerrel kell számolnunk, ami elrendezi, kisegíti, elmondhatóvá degradálja a történetet. Azt, amiről máskülönben nehéz volna beszélni.
Mint ahogy arról sem kell beszélni, különben mindent elmondasz vele egyszerre, hogy a 12 férfi című írás fatalitásában, és szigorú, jelenet-szerű felépítettségében sűrűsödik az Apáimnak, fiaimnak kötet legbelsőbb lényege. Meg hogy valójában vízválasztó a kötetben, helyszín és talán szereplők tekintetében: a falun játszódó történeteket városi helyszínek váltják fel. Nem örökítődnek többé át a szereplők. Csak a töprengő és vívódó elbeszélők maradnak meg, akiknek, idős koruk ellenére fiatal nőt kell kielégíteniük (A nő, akivel folyton szeretkeznem kell), akik feleségük hűtlenségét kell feldolgozzák (Szerelem), akik varázstehetségüket kell a hétköznapokra átfordítsák (Egyszerű történet), akik annyira szerelmesek, hogy nem szeretkeznek többé egymással (Felelőtlenek).
És végül elérünk a Fiam szemébenig. Oda, amikor a kisfiú az APA című füzetét TAPASZTALATOK-ra kerekíti, mintha csak azt mondaná, a titkok felfedése a tapasztalatok kötelezővé tételével jár.
Ez van Jónás Tamással.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése