2011. február 16., szerda

Milyen szag van Erdélyben? (Láng Zsolt: Játék a kriptában)

Láng Zsolt: Játék a kriptában. Három színpadi játék – Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2007.

Három színpadi játékot válogatott be a Játék a kriptában c. kötetébe Láng Zsolt, pedig van neki több is. Kettőt ebből színpadra vittek, az egyik még várat magára. A Rúkmadár 1999-ben volt színpadon Kolozsváron, a Télikert pedig 2006-ban Gyergyószentmiklóson, előbbi Hatházi András, utóbbi Patkó Éva rendezésében.
Ez most igazán nem is kellene számítson, mert szöveggel van dolgunk – a kötet ráadásul épp annak a darabnak a címét viseli, amit nem mutattak még be. Tehát: a három darab a Játék a kriptában cím alá rendeződik. A fülszöveg cseles figyelmeztetései alapján nyugodtan bele lehet látni ebbe a választásba valamiféle értelemátvitelt is. Vagy keresni kell, és esetleg meg lehet találni a közös motívumot a három darabban.

A magam részéről a tér kezelésére szavaznék, mert ez valahogy Láng Zsolt darabjai esetében mindig problémát jelent. Olyan értelemben, hogy a tér végessége, határok közé vetettsége és ennek abszolút érzékelhetősége határozza meg a szituációkat és a konfliktus kialakulását. Vagy az, hogy a szereplőknek időről időre azzal kell szembesülniük: a tér szűkül (Télikert), vagy az, hogy a természetesnél, a normálisnál jóval nagyobb méreteket ölt, mégis a bezártság érzetét kelti (Játék a kriptában), vagy az, hogy egy félelemből táplálkozó erő állandóan uralja a teret, mégsem látható (A Rúkmadár).
A Rúkmadár kapcsán ráadásul érdemes elővenni a Bestiárium Transylvaniae című Láng-regény első kötetét, Az ég madarait. A darabot a regénynek (a rúkmadár) című fejezetéből dolgozta át Láng, sőt, egy későbbi fejezet madara, a barlangi páva is megjelenik benne, Barcsai Gábriel pedig Gábriel király lesz, és így tovább, el lehet játszani a megfeleltetésekkel. Illetve nagy élvezettel lehet követni a dramatizálás folyamatát. A regényben Barcsai Gábriel a törököktől tarka köntöst kap, ami azt jelenti, nem hagyhatja el a tábort, viszont a tolmács elfelejti ezt közölni vele, ezért Barcsainak a fejét veszik. Nem ismert fel bizonyos térbeli korlátozásokra intő jeleket, ezért meghal. A darabban a Rúkmadár relatíve láthatatlan jelenléte okozza a problémát. Még a hódító törököknél is nagyobb veszedelem, a félelemből táplálkozik. Kalocsa hiába vagdalkozik, nem tudja legyőzni, mert nem fél, ezért számára láthatatlan. Nem tudja érzékelni a jelt. A megtestesülés ugyanis egy érzés függvénye. Akkor láthatod a teret a maga teljességében, ha félsz.
A Játék a kriptában c. színpadi játék esetében a szituáció groteszk jellege abból táplálkozik szüntelen, hogy az eső elől az ősi, erdélyi családi kriptába menekülő kirándulók egyre beljebb hatolnak az egyre nagyobbá, értsd: kiismerhetetlenné váló sírboltba. Az a tér, amivel eredetileg számoltak, megszűnik. Ezzel együtt a beljebb hatolás a mélységet is jelenti, abban az értelemben is, hogy a szereplők egyre gátlástalanabbul terítik ki életük szennyesét. (Ugyanúgy, ahogy a Télikert szereplői.) A cím itt is konkrét, határokkal rendelkező, kiszabott teret említ, és ennek a darabnak az esetében a leglátványosabb a tér problematikája, amennyiben a szereplők a számukra adott tágas szobából a galambdúcba kerülnek a játék végére, a szerzői utasítások pedig mindig gondosan, kíméletlen szigorral térnek ki a tér méretbeli leírására.
Végül még annyit – és talán itt a kulcsa mindannak, amit a fentiekben vázoltam –, hogy a szereplők általában nem akarják igazából elhagyni a számukra adott teret, pedig az jórészt nyomorúságuk forrása és így színhelye. Nem az elhagyására vannak berendezkedve, ellenkezőleg.
A tér persze sosem állandó, csupán a hozzá való viszony módosulatlansága kelti állandósága illúzióját. A tér jellemzései (pl.: „Ebben az országban vagy lábszag van, vagy hullaszag.”) sem módosítanak rajta, egyszerű megjegyzések ezek a szereplők részéről. Az utóbb idézetten például alig is gondolkodnak el. Önök igen?

(Megjelent: Új Magyar Szó, Színkép-melléklet)




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése