2011. február 15., kedd

Kit hagy el mi? (Burus János Botond könyvéről)


Burus János Botond: Pethő Marcit elhagyja az Isten. Erdélyi Híradó – FISZ, Kolozsvár – Budapest, 2005.

A megszokás úgy kívánná, hogy azt mondjuk: összegyűlt Burus János Botondnak egy kötetre való novellája, karcolata, és az Erdélyi Híradó kiadta. Azért lehetne a megszokásra hivatkozni, vagy a megszokásnak azon aspektusára, mely állandósuló szerkesztői renyheséget okoz, mert a többi három, Burussal egyszerre jelentkezett szerző (Ármos Lóránd, Márkus András, Muszka Sándor) kötetén mintha az látszana: versek sorakoznak egymás után, mellett, semmi sem utal a kötetek átgondoltságára, vagyis verseskönyv jellegére. Burus János Botond esetében mintha kissé másképpen történt volna. Egyenletes, feszes, nyelvileg koherens kötetet tett le az asztalra, és akkor sem tűnik úgy, hogy újra és újra ugyanazt írja meg, amikor újra és újra ugyanazt írja meg. Úgy van kitalálva, hogy semmi kétség: ha az Erdélyi Híradó prózakötetei valamiféle nyomvonalat kitapostak, akkor azt Burus János Botondnak egyszerűen sikerült fölülírnia. Nagy Koppány Zsolt és Demeter Szilárd legszembetűnőbb hibáit javítja ki a Pethő Marcit elhagyja az Isten. Nincs céltalan obszcenitás, jellegzetes környezethez (pl. lakótelep) hitelesebb nyelvet rendel.
Burus János Botond a nyolcvanas évek nyolcvanas éveit írja meg, vagy a kilencvenes évek gyárudvaraiban, ipari zónáiban, munkástelepek zugaiban, vasútállomásokon rejtőzködő, meghúzódó, itt maradt nyolcvanas éveit. 2005-ben.
Ha Bodor Ádámra akarnánk hivatkozni Burus János Botond prózája kapcsán, akkor sem járnánk nagyon messze az igazságtól. Csak éppen Burus pongyolább, de nem baj, érződik, hogy része ez szándékosan az általa művelt prózának. Minimalizmusa a nyelvromlást is leképező, irodalmi regiszterbe helyező műveletnek felel meg. Nyelvromlott tájrajz, ha van ennek így valami értelme.
De úgy is mondhatnánk: nyelvileg fordított értelemben Erdélyre szabott könyv a Pethő Marcit elhagyja az Isten. Azt mondja el, amit kiválóan ismerünk, azon a nyelven, amit kiválóan ismerünk, de nem tartunk magunkénak. Tájegységre szabott nyelv, amit használ, de nem egy tájegység nyelvét használja, hanem több nyelv egymásra való hatása következtében kialakult beszédmódot. Nehéz lenne megmondani, hogy a történeteket, a cselekményt ez mennyiben alakíthatja, csak feltételezni tudunk, hogy igen. Ezért azt sem tudta elkerülni Burus János Botond, hogy sablonokat használjon, toposzokat. Azokat az állandóan ismétlődő elemeket, amelyek ennek a tájnak (értsd. nyelvi világnak) a meghatározó elemei. Patron, Szováta (kitömött, kifakult medve, tó, plasztikvilla, lengyel-kolbász), aragáz, polic, milicista, miccs, sommer, bazin stb. Szórendje, mondatszerkezetei szintén ezt a köznyelvhez közelítő beszédmódot akarja követni. Ezért olyannak tűnik, hogy valamilyen ismerőst tol az orrunk elé, ami nevetésre is kényszerít, meg nem is, és űrt hagy maga után. Adott esetben a szomorúsággal együttjáró űrt.
Mert nyelvileg tökéletesen kimunkált kötet a Burus János Botondé, viszont kevés benne az erőteljesen megmaradó, olvasás után sokáig ott motoszkáló írás, ami megtartaná emlékeinkben ezt az annyira kényelmetlenül ismerős nyelvet, ami például a Wass Albert fémjelezte „erdélyiségre” kitűnő ellenszer és gyógyír. Ettől szívesen kalapálna szíve az embernek. Pedig messziről látszik Burus János Botondnak az a törekvése, hogy történeteket akar írni. Azt gondolom, ez a legfőbb baja. Nem kéne látszódjon. Jobb lenne, ha nem. Vagy például oktalanul jár el, amikor pedig éppen hogy a kötet előnyére szolgálna valami. Két legjobb írásának (Teflon Májk (X tanításainak tükrében); Elisabetta BiceRossi szeretne hazamenni) például egy-egy külföldi helyszínt választ, holott a nyelvi környezet semmiben nem tér el a többi, „itthon” játszódó novellák helyszíneitől. Ezért egyértelműen a legjobban sikerült írás a Hal, amely kitűnően illeszkedik a kötetre nézve leginkább érvényben lévő koncepcióhoz, a nyelvromlott tájrajz elgondoláshoz. Megcsinálhatta volna azt is, hogy szorosabbra fogja az egyes írások közötti kapcsolatot, és akkor talán csak Pethő Marcit, és nem Burus János Botondot hagyta volna el az Isten. Vaj’ egy pillanatra. Így akár vázlatnak is tűnhet ez a kötet, egy nagyon erős vázlatnak, amely fölött néhány milliméterre ott lebeg egy nagyon erős rövidpróza kötet, és amely, hangsúlyozom, régtől fogva egyik legjobb debütkötet a romániai magyar próza prérijén.
Ha valaha valakit elhagy az Isten, így hagyja el.

1 megjegyzés:

  1. Megjelent a Látó 2006/2. számában. Népszerűségem nagyot csökken Kolozsváron a kritika hatására, pláné, hogy Demény Péter erre a szövegre (is) hivatkozik a Márkus András debüt-kötetéről írt kritikájában, amikor a szerkesztésről és a megjelenés szükségességéről értekezik, itt: http://www.lato.ro/article.php/Kiadók-inge-Alain-Gavriluţiu-Nu-toată-iarba-e-la-fel-és-Márkus-András-Álmomban-macskát-szült-a-nőm-című-könyveiről/335/

    VálaszTörlés